És mintha ott sem lettek volna a grófék, lágyan az ajkaimra hajolt. Valószínű, a meglepettségem sarkallhatta olyan szenvedélyességre, hogy a derekam helyett egészen a csípőmig kalandozzon ujjaival. A mély sóhajom, amikor nyelve besiklott ajkaim közé, megfeszítette a jogarát is. Képtelen lettem volna nem észrevenni a lélegzetelállító ölelésében. Ha Lazarius nem köszörüli meg a torkát mellettünk, mielőtt illetlenül rajtakapott volna valamelyik vendégünk, Gordon talán meg sem próbál gátat vetni a saját és a bennem tomboló ösztönöknek. 

Vörösre csókolt ajkakkal és szikrázó, egymást kereső tekintettel vonultunk be a táncolók közé.

– A következő ilyen mély meghatottságod után, nem kapsz majd levegőt a gyönyörtől, amibe bele foglak kergetni, mongol! – fenyegetett meg a férjem nyíltan. – A sírás után a mámorban fogsz fulladozni alattam!

– Ha előre megígéred, akkor sem fogsz rám haragudni... Nem tudok ennek parancsolni, Gordon! Szükségem van ilyenkor az ölelésedre, tudnom kell... – váratlanul hallgattam el, nehogy kiejtsem azokat a szavakat a számon, amik a legsötétebb gondolataim között lapultak.

– Mit kellene tudnod? – kérdezte a harmadik táncunk kezdő-lépése közben, percekkel később, mivel Lazarius tánc-kérését is el kellett fogadnom időközben.

– Hogy nem csak álmodom! Ez valóban a valóság! Te szeretsz engem... És nem fogsz az arcomba nevetni valamikor azzal, csupán játszani akartál az én érzéseimmel... – elfutotta a szemeimet a könny. – Az a nap a halálom napja lenne, Gordon! Megszakadna a szívem...

– Az mindkettőnk halála lenne, mongol! De én nem a halálunkat terveztem el, hanem az életünk! Egy olyan életet, amiben sok-sok nektár csöppjét kell majd elnyalogatnom a felső és az alanti ajkaidról is! Olyan életet, amiben évente többszázszor foglak asszonnyá, az én asszonyommá tenni! Ha eljön az az előrehaladott kor, amikor már nem leszek képes férfiként utat törni benned magamnak, a nyelvemmel és az ujjaimal pótlom majd a hiányosságaim... Ha lesz ilyen kor valaha is! Ugyanis évekig edzettem a vesszőmet pőre ábránd-képeddel, naponta többször is!

– Ó! – és akaratlanul nyaltam körbe az ajkaim a nyelvemmel.

– Szeretem ezt a hangot – jelentette ki, miközben a vendégeink felé lesett gyorsan. – Akkor is pontosan illik majd az ajkaidra, amikor közéjük feszítem a nemesebbik végem! Minden vágyam ma, hagyjalak torkoskodni!

Megfeszített keblekkel vártam tehát, nyíljon alkalmam eme finomságra aznap még!

Hajnalban, a tükör-terembe visszavonulva engedhettünk végre vágyainknak. Azonnal térdre ereszkedtem, magam felé fordítva a retesszel bajlódó ház urát. Mivel nem fejezhette be a magunkra zárkozást, a tükör-ajtónak dőlve figyelte a szembeni tükörből csillogó hajkoronám, a csípőjébe kapaszkodó kezeim, a helyiségbe besettenkedő első napsugarak bíbor fényében.

– Nekem kellene térdre vetnem magam előtted – lihegte, amikor végre megmarkoltam az én kincset ígérő varázspálcám.

– Nem ellenkezem, de csak később! Most minden az enyém, ahogyan ígérted, szerelmem!

Gordon beleegyezően sóhajtott és hátraengedte a fejét. – Hiába is ellenkeznék veled, te boszorka! De azt is megígérem, nem maradok alul az édes kínok megteremtésében! Te is... Ezekben a tükrökben és az én látványomban fogsz gyönyörködni... Hamarosan!

Fogalmunk sem lehetett a különös hangjátékról, amit a tükrökkel burkolt falak okoztak. A bátyám felerősödött nyöszörgései glédába állították még a hajszálakat is a tarkómon, nem csoda, ha még lelkesebben próbáltam őt megfejni a számmal. Mielőtt azonban megkóstolhattam volna a nedveit, váratlanul megállított.

– Elég, különben összerogyom előtted, te parázna!

– Heveredj csak le és majd... Mellesleg megérdemelnéd, amennyit ingereltél a vendégeink előtt!

– Igazán? És mivel? – érdeklődte, lecibálva kemény combjairól a finom anyagú, térdig érő nadrágot.

– Azt képzeled, nem vettem észre, szokásoddá vált az ajkaidat nyalni, ha bujaságok járnak az eszedben velem kapcsolatban?

– Gyorsan emeld fel a szoknyád derékig, ha látni akarod, ahogyan kedvedre teszek a combjaid között, asszonyom – szemtelenül leheveredett mellettem a tükördarabokból összeillesztett, mozaikszerű padlón.

– Így aligha kapsz valamit – nevettem rá, miután megszabadulva az alsóneműtől, fellebbentettem a szoknyám fölötte állva terpeszben.

– Ne hidd, húgocskám, hogy ilyen könnyen győzhetsz felettem! Gyere! Gyere ide, te bűnös leány... Hadd büntesselek meg kedvem szerint a móhóságodért!

Tiltakozni akartam, amikor odatérdeltetett a feje fölé.

– De hisz így... Ez mégsem való, urambátyám!

– Mindjárt helyénvaló lesz, hidd csak el! – Két kézzel húzta a csípőm az ajkai felé, míg majdnem teljesen rá kellett ereszkedtem.

Amikor végigvágott kemény nyelve lágy óázisaim felett, megremegtetett a gyönyörűség. Bármerre néztem, Gordont láttam, magam alatt, a szemeit, ahogyan kóstolgatott... Örvénybe kerültem, a vérem lázasan éget és tüzelt, menjek bele ebbe az édent kísértő játékba. Fejest ugorhattam, mert pár pillanat múlva már nem a férjem diktálta az iramunkat, hanem az én "csengettyűm" parancsolt az ő nyelvének, úgy ringatta a csípőm a mámort követelő vágy, ahogyan a legkiéhezettebb nőstényeket szokta a legtökéletesebb hímek teste közelében. Gordon eközben minden kis zúgot felfedezett az ujjaival is, nemcsak a nyelvével. Alaposan próba elé állítva ezzel az állóképességem, felette térdelve. Én már nemcsak nyöszörögtem, sóhajtoztam és halkan követeltem tőle, hol kényeztessen még erőteljesebben, miközben majd elfolytam én magam is a testemből kinyert és lenyalt nektárral együtt.

– Ezek a gúnyos ajkaid... Az ördögi nyelved és a hajókormányon edzett ujjaid az őrületbe hajítanak engem!

A bátyám nyögése még hangosabbá vált, újabb adagot nyelve el örömömből.

– Ronts belém végre, ha annyit gondoltál rám...! Ahogyan állítottad, évekig...! – követeltem tőle lihegve.

– Odaszegezlek a padlóhoz a lándzsámmal, szemérmetlen kishúgom! – jósolta, miután hanyatt döntött a padlón és fölém kerekedett könnyedén, ragadozó volt. – Készülj fel, a nektárod ízétől még falánkabb lettem, mongol! Nyársra kell húzzalak, hogy elégedett legyek a büntetéseddel!

– Sikoltani fogom – incselkedtem vele nevetős hangon.

– De csak az örömtől, húgocskám, amiért istentelenül megháglak!

Szétfeszítette combjaim és kímélet nélkül keményen belém döfte a becsesebbik felét. Önkéntelenül, de valóban sikoltottam a tekintélyesre duzzadt hancúrléc rohamára. Bármennyire fel voltam rá készülve, a bátyám erőteljes mozgása megremegtetett.

– Ó, mennyire kellett ez már neked, parázna! Talán még annál is jobban nekem, az öled olajos érzete, a finom ízei után! Tárd szét Éden kapuit és fogadd királyod, mert legyőzettél!

Egyik karja a medencém alá nyúlt, a másik a tarkómat simogatta, egyre mélyebb és szenvedélyesebb mozgásra késztetve testeinket az űzekedésben.

– Ó, te gonosz leány! A másik finomsággal meg sem kínálnál, igaz?

Váratlanul átfordított maga fölé és a ruhám elejét cibálta szét, annyira, hogy a melleim szabadon tárulkozzanak elé.

– Most lovagolj, mongol! Rajtam parádézz, te isteni lovas! – prancsolta az égő bimbóimat morzsolva ujjai között.

Zihálva engedelmeskedtem óhajának, de hamar lihegéssé fajult, amint felkönyökölve odairányította a megduzzadt gyöngyöm az ajkai közé.

– Igen, bátyám! Szopogass csak egy kis mézet az ajkaid közé! – követeltem a tarkóját odaszegezve a mellemhez. – Elég kellemes, ugye?

Gordon kitágult, már-már fekete szemekkel biccentett egy aprót.

– Ettől tudsz mostanság oly édesen beszélni!

Állításomra hangos nyögéssel válaszolt, gyönyörűségében a hosszú, szénfekete pillái is lecsukódtak.

– Akkor szívd ki egészen, méltóságos úr! Tiéd mindkettő!

Amint áthajolt a bal bimbóhoz és követelőző ujjakkal markolta meg a keblem, remegés futott végig rajtam, amit előtte nem titkolhattam.

– Ebben mintha több mézecske lenne – sóhajtotta és még erősebben szopni kezdte az elvörösödött bimbót.

Hirtelen vágtába rántottam a csípőm és vele az övét is. A fejét egészen odaszorítottam az édességéhez. Lendültem és újra lendültem a lándzsáján, olyan erőteljesen, amennyire csak bírtam az iramot. Szegénykém immár nem is nyöghetett szabadon, míg egyetlen csepp gyanta is volt az ölemben a számára! Fejemet hátrafeszítve lassítottam vissza, amikor a magja a testembe robbant, akár váratlanul kitörő vulkán. Akárcsak ő a nektáromat korábban, én is boldog sikollyal nyeltem el a testemmel a gyönyörét.

Izzadtan dőlt végül a padlóra és rámhunyorította lassan kitisztuló tekintetét, míg leszállt velem a kettőnk képzeletbeli paradicsomából.

– Pár évtizednyi ilyen lovasbemutató és mindenképpen be kell látnom, te maradsz kettőnk közül a jobb lovas!

– Boldogan nyergelek ilyen paripára. Ahányszor csak kívánod tőlem, nagyuram!