Nincs és nem is lesz szebb ünnepe a nyárnak, mint egy főúri bál egy előkelő bálteremben, ahol a pomádé, a parfümök, az elegáns báli ruhák és a mély hajbókolások töltötték meg az élet, a könnyű élet örömünnepét.

A Gyöngy-major, szüleim otthona, ragyogott, mint egy különleges keleti ékszer. Vidékies visszafogottságát bearanyozta a többszáz égő gyertya és a vendégeim minden bája. Milyen más volt most ez a társaság velem szemben.! Ha első házasságom rangon aluli volt, a falusi kuruzslóval, amiért ismét vidámabban megvethették a bugyuta, idegen földről származó leányt, a jövendőbeli de Caire gróffal szentesített frigyem azonnal és nyílegyenesen fölébük emelt. Mennyire látszott most rajtuk, különösen az asszonyok és kisasszonyok tekintetein, mozdulatain, nehezükre esik hajlongani a mongol asszonyság előtt, akire azelőtt a cipőjük pucolását sem bízták volna. Hízelgett a hiúságomnak a sok sápadt lady, akik sértőnek érezték azonnal a kegyeimet keresni. Inkább kitartottak a lenéző pilla-rebegtetés mellett. Azaz csak kitartottak volna, ha nem figyelnek fel a fogadott bátyám, a mostani férjem viselkedésére. Miközben a dámáknak játszottam a háziasszonyt, kitűnően, hallottam suttogásaik Gordon "vészjósló" tekintetéről irányomban. Az igazság ennél sokkal bonyolultabb volt. Hiába szakadtunk el egymástól a vendégeink üdvözlésére, Gordon Mortimar Griffin Ravenheart de Caire jég tekintete nem és nem szakadt el a felesége látványától. Első pillantásra még én magam is azt hittem, hamarosan csúnya jelenetet provokálva hívja majd fel a figyelmem helytelen viselkedésemre... De a férjem elárulta magát, önkéntelenül. A szokásává vált szemöldök-felvonás helyett, ami a legnagyobb harag hullámait is megelőzte nála, megnyalta a felső ajkát és a szája szélét rajtam felejtve pillantását. A tiltott házban, a Lila Brokátban történtek után ez is szokásává kezdett válni és egyáltalán semmi köze nem volt a rosszaláshoz. Ó, bár tudtam volna pirulni, amikor észrevettem! De ehelyett, gondolom, kitáguló szemekkel viszonoztam bámulatát, ami részéről egyet jelenthetett a türelmetlen vággyal, minél előbb "megkóstolni" a különös asszonyát. Libabőrösen kapkodtam néhány korty levegő után, mire Gordon tekintete villant egyet: "Tudom, hogy te is vágysz erre!" A bőröm forrósodni kezdett, mint akit különös roham készül megrohanni, olyan mélyről jövő akarást éreztem az elmúlt napjaink "kóstolgatása", a rózsalugasban történt "falatozás" után, nem csoda, ha a testem, az ölem rögvest válaszolni akart urának és parancsolójának. Hevesebben kezdtem legyezni magam csipke-legyezőmmel, amit az üdvözölt vendégeink is megérthettek - a májusi kánikula napnyugtával is tombolt -, ám ezután én is lesni kezdtem őt. Szándékosan, hogy ne csak azt vegye észre, sikerült lehetetlenül zavarba hoznia, mint régen leányként, de fel is ingerelt, mint éhes asszonyát. A férjem természetesen megérthetett szavak nélkül is, további üzenetre ragadtatva magát. Boyce Roudenfordot üdvözölve egy tálcáról lekapott pohárba mártotta a mutató-ujját, majd a nyelvét, loppal. Amikor Lazarius, az édesapja derekasan megveregette a vállát, Gordon eljátszotta, le kell nyalnia az ujjára cseppent pezsgőt. Tudtam, a férjemnek gyönyörű, rózsaszirom ékszert rejtegetnek az ajkai. Nemcsak ördögien tudott bánni a szavakkal, Newchershire, sőt egész Northandale az ő lábai elé vetette magát ilyenkor, én azzal is szembesülhettem, egyéb tevékenységekben legalább olyan ördögien forgatta. A modortalan ujj-szopogatás és ajak-nyalogatás üzenet volt ismét, hiszen felém fordult a márványoszlopnak dőlve: "Tudom, ennél finomabbat is nyelhetek majd, ha hozzád érek!" Nagyot nyeltem a szemérmetlen bemutatójától, azt sem tudva, éppen melyik, körülöttem álló hölgyhöz beszélek és mit is kellene mondanom vagy talán válaszolnom kellene? A gondolataim között csak úgy lüktetett: "Ó, bár most tenné! Most mindjárt! A nyelvével vagy az ujjaival, az mindegy! Bárhogy érint meg, Éden kapui azonnal feltárulnak előtte bennem..." Pihegtem, mint egy túldúgott liba. Még akkor is, amikor asztalhoz ültünk és Gordon tekintete ott is követte minden mozdulatom.

– Le sem veszi róla a szemét, nehogy valami butaságot tegyen – szólt Ann-Marionette van Bough a barátnőjének, Louise Toussaint asszonynak, míg férjeik az asztalhoz kísérték őket.

Louise akaratlanul felsóhajtott férje felé suttogva. – Én ebben nem lennék biztos!

Nem tudtam csupán magamban mosolyogni, mivel Gordon, de Caire grófot megelőzve, sietett hozzám. Megborzongtam az ismerős, életerős karhoz simulva.

– Inkább mamát kellene kísérned... – suttogtam.

– Még az illatodtól is megfosztanál? Az érintésedtől? – kérdezte szívfájdítóan, miközben a szeme sarkából lesett.

Hangosan nyeltem egyet a zavaromra.

– Minél előbb? Valahogyan?

Nem tudtam, miként illett volna reagálnom. Az alsó ajkamba harapva sóhajtottam lehajtott fejjel.

Gordon az illemszabályokra fittyet hányva megsimogatta az arcom egyetlen ujjal, miután alám tolta a széket.

Szerettem volna megcsókolni azt a kezet!

De a vacsora alkalmával Gordon az asztalfő mellett foglalt helyet, míg én a grófnő mellett. Közöttünk egész Newchershire gazdagsága ott tündökölt. Gyöngy-major ura mégsem felejtette el sűrűn rajtam feledni a pillantását, holott a beszélgetésben és a széptevésben is kivette a részét. Utóbbiban immár teljes lelki nyugalommal részt vehetett, hiszen nem kellett már félnie vagy tartania, erőltetettnek sem érezhette, mint egy nőtlen férfi, akinek kötelessége a hajadonok és a szépasszonyok megbűvölése.

– Egész este olyan elegáns, már-már bűbájos, rá sem ismerek a fiamra – súgta Temperance meghatódottan. – Már minden barátnőmtől kért táncot!

Gonoszkás mosollyal gondoltam bele, igen, könnyedén nagylelkű, hiszen majd mással fizetteti meg ezt a kegyes viselkedést. Nem is mással, mint a saját asszonyával. És én lelkes törlesztő leszek! Persze, ő a bál minden matrónáját megpörgeti majd, de vajon rám sor kerül-e valamikor?

Nem hagyott sokáig kétségek között, mint házigazda, azonnal a külön erre az estére hívott zenészek mellé állt a bálteremben.

– Ha megengedik, megnyitjuk a táncot az est királynőjével!

A legtöbb fiatal hölgy lenézően sóhajtott, amíg Gordon bókolva hajolt meg előttem, jóval mélyebben a szükségesnél.

– Megölöd ma az összes irigyem, uram – figyelmeztetem a tánctérre sietve a karján.

– Annál többen lesznek az engem irigylők – biztosított az első fordulás alatt. – Mintha sejtenék, micsoda varázslat várhat rám a bál után... Vajon ennyire nyilvánvaló a számukra?

– A mama szerint igazi gavallérá változtál a ma estére – újságoltam neki, mintegy válaszolva a feltett kérdésére.

– Miközben a gavallérnak egyetlen hölgyön időzik a figyelme – sóhajtotta egy újabb forgás közben, én is nagyot sóhajtottam. – Úgy? Sóhajtozz csak, annál nyilvánvalóbb, szeretnéd, ha minél előbb az enyém lehetnél...!

– Gordon, én... – Nem folytathattam, a tánc véget ért.

– Keresni fogom az alkalmat, asszonyom! – Olyan látványosan csókolt kezet, amitől én magam is elsötétedtem, ördögi kísértés lenne elbújni vele valahol a majorban éppen ma éjjel...

A hölgyekhez csatlakozva igyekeztem újra tökéletes nyugalommal, háziasszonyként tündökölni a folyton változó, helyet cserélgető asszonyok között, akik legtöbbjét el-elragadta az őket szórakoztatni, érinteni vágyó férfiak sora. Több titkos kapcsolatra derült fény néhány szemérmes forgás, legyező-billentés alatt a táncok közben. Ahogyan a kötendő esküvőkről és eljegyzésekről is hamarabb értesülhetett az, aki figyelte a párokat. Már ha valaki vette a fáradtságot és odafigyelt a táncparkettre. Épp egy ifjú párt kísértem a tekintetemmel, arra gondolva, még néhány ilyen bál és a saját fiaim széptevési kísérleteit csodálhatom majd, amikor ismerős hang érintett meg.

– Kerestem az alkalmat, hogy válthassak veled néhány szót – szólalt meg az asszony.

Érzelem-mentesen mértem végig a pazar ruhájú Roudenford asszonyt. De sehol sem volt a bájos, bazsarózsa orcájú francia kokott. Egy sápadt angol kimértsége válaszolt fürkészésemre megremegő ajkaival.

– Ne haragudj, nem tudtam, lenne valami megbeszélnivalónk...

– Titania, kérlek, csak pár pillanatot adj... Nem húzódhatnánk oda a teraszajtóhoz? Igazán csak pár percig vonnálak félre!

Beleegyezően bólintottam, mivel a másik iránti megvetésemnél sokkal nagyobb volt a kíváncsiságom. Ugyan miféle mondanivalója lehet Sophie Roudenfordnak a számomra? Talán megkésett bocsánatkérés? Számon akarná kérni, amiért nem gyászoltam tovább a szigorú és újhodást remélő fél év után? Magyarázkodni kezd, mivel csábította el szegény Percyt tőlem?

– Nem akarom felkavarni a múltat és hidd el nyugodtan, semmiféle rosszindulatú szándékot nem táplálok irántad, Titania – kezdte el akadozó nyelvvel, sűrűn megtörölve arcát parfümözött keszkenőjével. – Szeretnék abban bízni, te sem gyűlölsz engem... Hiszen most már boldog vagy és... Látszik rajtad, ahogyan a férjeden is...

– Nem tudom, mennyit számít az én boldogságom Percy szempontjából? – kérdeztem csípős hangon.

– Tudom, joggal vetsz meg a történtekért, az akkori viselkedésemért! De elhiheted, nem múlik el azóta egy nap sem, hogy ne fizetnék meg a vétkeimért veled szemben...! – El kellett takarnia az arcát előlem, zokogás fojtogatta. – Részemről az nem pusztán fellángolás volt vagy merő szeszély, Titania! Szerettem Percyt! Egészen, a szívemmel és a testemmel egyaránt! Ha az élet nem olyan kegyetlen velünk, meg is szöktem volna vele az elől a szörnyeteg elől, akit a férjemnek nevez ez a képmutató világ!

– Ha szeretted volna, nem teszed ki annak a veszélynek, hogy a szörnyeteged in flagranti kapjon titket a saját hitvesi ágyában!

– Bevalljam, elgyengültem? Már Percynél voltak a szükésünkhoz szükséges hajójegyeink... Ó, mit változtat ez a történteken, Titania?! Egyáltalán nem szeretném, meggyűlöld őt miattam halálában! Nem azért jöttem hozzád, hogy befeketítsem őt előtted holtában, hanem azért, hogy könyörögjem neked, mint egy megtört szívű asszony...!

– Nekem? Miért? – csodálkozom rá.

– Engedd meg nekem, titokban látogathassam az egyetlen szerelmem sírját! – Hirtelen elkapja a kezem és magához húzza. – Tudnod kell, a szörnyetegem csak azért birtokolhat engem, mert a szüleim, a kilátástalanul eladósodott apám évekkel ezelőtt neki adott el az adósságai fejében! Nem ismertem előtte egyetlen férfit sem! De Boyce... Ő valódi szörnyeteg, érzéketlen és nemtörődöm, olyan, amilyennek Gordont hiresztelik! Csakhogy Boyce valóban ilyen, nem megjátssza ezt! Amikor Percyt megismertem, valóban egy futó kis kalandot reméltem, valami keserédes emléket akartam azokra az időkre, amikor teljesen összeaszott a bánat ebben a posványos érdek-házasságban! Nem Percy hibája volt, hogy mélységesen beleszerettem! Sohasem titkolta el előlem, milyen fontos voltál a számára, ahogyan a fiúk és Gordon. Buta ábránd volt, azt reméltem vele együtt, valahol távol Newchershire-től és Boyce-tól, új életet kezdhetek boldogan! Azóta Boyce minden nap keményen emlékeztet rá, sohasem felejthetem el: holtomiglan, holtáiglan hozzá és csakis hozzá leszek láncolva!

Elsápadtam a megjegyzését hallva. Aki ellenfelén egy fogattal hajtatott át többször is, az vajon mit tett és tesz nap, mint nap az őt megcsaló, hűtlen asszonyával? Szegény Sophienak még az sem adatik meg soha, őszintén, nyugalomban gyászolhassa meg a szeretett férfit!

– Halálomig szeretni fogom a férfit, akinek még a sírjához sem lenne szabad odalépnem... Könyörgöm, engedd meg, legalább olyankor lehessek újra mellette, amikor Boyce távol van Newchershire-től! Neked nem kell tartanod sem tőle, úgy féli Gordont, mint Gabriel arkangyalt vagy magát Krisztust! Soha nem merne még szólni sem róla vagy rólad, mint de Caire asszony...

Megszorítottam a gyenge, törődött kis francia kezét. – Ha számodra ilyen fontos, nemcsak engedélyt adok a major meglátogatására, Sophie, de személyesen küldök neked minden hónapban meghívót magamhoz teára! Nem, ne aggódj! A férjednek eszébe sem jut majd gyanakodni emiatt! Aligha lehetne egy megcsúfolt özvegy épp a csalfa barátnője, nem igaz? És ha biztonságban tudod magad, gyere bátran! Bármikor! Ugyan Percy dolgait átvittük a kertészházba, ott legalább szabadon és nyugalomban lehettek majd együtt, erről én magam kezeskedem!

– Jaj...! – reszkető ajkakkal akart kezet csókolni, elnyomva az újra rátörő zokogást. – Tudtam, annyit magasztalt a jóságodért, tudtam, igazat mondott rólad! Valóban angyal vagy!

– Nyugodj meg, és frissítsd fel magad itt a teraszon, mielőtt visszatérsz Boyce mellé. És ne aggódj, állom a szavam. A kertészház ezentúl a tiéd. Akkor jössz, amikor jólesik és annyit is maradsz! Bármikor szívesen látunk még az asztalunknál is! Most bocsájtsd meg, sürgősen beszélnem kell valakivel!

Arcon csókoltam a testvéremmé fogadott asszonyt és elrohantam tőle, mielőtt engem is magával ragadott volna a fékezhetetlen sírás. A vágyott arc helyett de Caire grófba és annak feleségébe botlottam a bálterem előtti folyosó két foteljében.

–Tity, kedvesem, dehát... – Lazarius fel akart állni, de én pottyogó könnyek között borultam a lábai elé sé megragadtam a kezét. – Kislányom...

– Köszönöm neked, nagyuram, amiért sohasem próbáltál felhasználni! Amiért nem kezeltél jószágodként! Amiért szerettél és engeded, szeressem a te gyermekedet... – zokogtam a kezét csókolgatva.

A gróf értetlenül simogatta meg az arcom.

– Mondd csak, mi kavart fel ennyire?

– Jaj, ki bántott meg ennyire? – tudakolta Temperance könnybe lábadt szemekkel.

– Neked is köszönöm, mama, amiért szerettél és megengedted, szeressem a fiadat! – A grófnő kezét is az ajkaim elé vontam.

– Hiszen tudod, mennyire vágytam erre! De miért sírsz? Miért vagy ilyen kétségbeesett, mint aki életveszélyből menekül?

– Valaki az elmúlt percekben figyelmeztetett szándékán kívül, milyen nyomorúságos életet is élhetnék, ha ti nem szerettetek volna úgy, mint igazi szüleim! Szerencsétlenné tehettetek volna olyan emberhez kötve, aki soha nem is próbált volna szeretni engem...!

– Gordonról mondtak valamit? – kérdezte a gróf hidegen.

– Fogadott apám, a fiad szeret és én imádom őt! Minden perccel jobban, a házasságkötésünk első perceitől! Nincs és nem is lehet nálam boldogabb asszony, tudva, ő szeret, viszonozza érzéseim, megértő és kedves hozzám...!

Lazarius mosolygova állt fel és engem is felhúzott a térdeplő testtartásomból.

– Ha ennyire boldog vagy mellette, felesleges ennyi könnyet ejtened, kisleány!

– Nem tehetek róla! Ezek a boldogságom könnyei, amiért ilyen csodálatos emberhez köthettem az életemet!

Lazarius és Temperance csodálkozó pillantásokat váltott egymással, mintha félrebeszélni hallottak volna. De én mit sem törődve velük tovább, a bálterem felé siető Gordon karjaiba vetettem magam. Sírva simítottam az arcom a vállához, két karommal erősen átölelve a derekát engedtem szabad folyást a lelkemet marcangoló félelemnek és örömnek.

– Köszönök neked mindent, a haragot és az elutasítást, a basáskodást fölöttem, a kiállhatatlanság megjátszását. Mindent, amivel eltaszítottál és mindent, amit azért tettél, megszeresselek még jobban! Köszönöm, amiért, mint most is, elviseled a fertelmesen illetlen viselkedésem és szeretsz továbbra is, rendületlenül! Köszönöm, amiért megengeded, hogy szeresselek és megpróbáljalak boldoggá tenni a magam módján! Esküszöm neked, mindenre hajlandó leszek érted és a boldogságodért!

Gordon megvárta, amíg lazítottam az ölelésemen és a szemeibe mertem nézni. Mindenki tudta róla, az ilyen érzelem-kinyilvánítások, főleg az én részemről, egyenesen a dührohamba kergették. Előhúzta hófehér kendőjét márványhideg arccal és a szemeim alatti könnypatakokat ittatta fel vele.

– Kezdetnek ne pazarold el a kincseimet! Minden könny, amit értem és nem miattam ejtesz, drága ékességem! – A hangja, akárcsak az arca, semmilyen érzelmet nem árul el, bármennyire fürkészték rajta a hamar felcsapó haragot szüleink. – Emellett én is megköszönhetném neked mindezeket, de a magam módján, amire sem a hely, sem az időpont, legnagyobb sajnálatomra, nem megfelelő, mongol. Nem tudom, ki ijesztett meg vagy mivel, de megígérhetem, mindentől meg foglak óvni téged és a szerelmedet is irántam...

– Annyi odabent a szerencsétlen ember, egyszerűen szíven ütött a saját érzéseim és életem feletti örömöm – vallottam be nagyon halkan, míg az orromat is megtörölgette, gyengéden.

Gordon pillantása felszikrázott. – Leszel te ma éjjel sokkal-sokkal boldogabb is, asszonyom! De erre már kettesben kerítünk alkalmat! Menjünk, engedd meg, táncoltathassalak meg az úri balsorsúak előtt bizonyításul: a boldogságunk a legszebb ékszereink!

Kép: Wallhaven