Megint csak egy unalmas szerdai nap, semmi különös, semmi megterhelő, éppen csak annyi munka, amennyihez még kedve van.

Egykedvű arccal nézegette az üzletvezetői leveleket. Csupa félős, kétbalkezes marha, aki azt hiszi, minden döntésükhöz az ő jóváhagyása szükséges, akik semmire semmit sem mernek mondani, aztán majd csodálkoznak, rég az ő gyerekei irányítják a birodalmát és ők még mindig "csak" étterem-vezetők. Ezek közül csak az az egy százalék volt bosszantóbb, akik örökös megreformálni való feladat-ívekkel szórták meg a leveles ládáit. Miért kellene mindig mindent újítani? És honnan veszik, hogy ez pont nekik való feladat? Sokkal talpraesettebb és ügyesebb embereket válogatott maga köré erre a célra az évek során, legfontosabb a bizalom. Akár új asztalterítőkről, fogpiszkálókról, ételekről vagy az új alkalmazottakról volt is szó.

A Sandex étterem-lánc legfőbb alapköve a bizalom és csak ezután az intuíció. De senki sem tehetett túl a főnökön megérzések terén.

Így volt ez akkor is, amikor a hawaii óriás Malcolm, első számú testőre bejelentette, egy nagyon fiatal, fegyvertelen srác keresi őt és beszélni akar vele. Deloir furcsa zavartsággal biccentett az emberének, engedjék hát hozzá a fiút.

A vendége alig lehetett több tizenkilenc évesnél. Sima, fehér pólót, a térdein kiszaggatott farmert és nagy lencséjű napszemüveget viselt. Sandex majdnem felkacagott a fiút meglátva, a jóízű nevetés ott kaparászta a torkát akkor is, amikor hellyel kínálta őt. Mintha önmagát látta volna viszont tizenöt évvel korábban, amikor ebbe a városba érkezett.

- Nos, miért keres? - vágott bele, amint leültek egymással szemben a tiszteletet parancsoló íróasztal két oldalán.

- Talán furcsa lehet, de kérem, hallgasson végig. A dolgok azzal kezdődtek, hogy... Próbálom megtalálni a számomra helyes utat... Ez nem annyira egyszerű, mint hinnék...

- Valóban - szúrta közbe és óvatosan az arany karórájára lesett.

Ha ilyen körülményes lesz végig, két óránál előbb sem jut a végére a srác.

- Ezért beszélgettem a mentorommal. Végül egyet értettünk abban, hogy az általunk kívánt eredményeket csak az őn segítségével érhetjük el!

- Ez igazán megtisztelő, fiatalember. De ha tanulni szeretne nálam és ehhez kér munkát valamelyik éttermemben, annak nem ez a módja!

- Munkát? - a fiú annyira meglepődött, hogy fel akart ugrani a székéről. - Ugyan, dehogy jöttem munkáért kilincselni magánál! Nekem, vagyis nekünk csak maga kell, Sandex! De várjon. Totálisan eltoltam a dolgot! Szóval először bemutatkoznék, a nevem Stanley Hudson-Hobbs. A Hudson hotel-birodalom örököse vagyok.

Sandex azonnal kihúzta magát ültében és szórakozottságot tettetve elfogadta a vendége felé nyújtott jobbját. 

Ismerte a mogult, néhányszor találkozott is vele, de a vén Frank Hudson még neki is nagy hal volt az óceánban. Persze, tudta róla, hogy az öregnek két lánya és egyetlen, túl későn érkezett fiacskája van, de a szálloda-mágnás sosem engedte rivaldafénnyel elvakítani a jövendőbeli királyt. Ez a fiúcska még pelenkába rottyoghatott, amikor a papa már a világ összes impozáns és legkevésbé sem imponáló fővárosába fenséges szálloda-óriásokat húzott fel az ő kis csemetéjének tiszteletére.

- Így még kevésbé világos az óhaja, Stanley.

- Ámor. Mindenki így szólít, előszeretettel válogatom össze az embereket egymásnak. Persze, nem világos a dumám, de újra kezdem. Szóval apám szerint mindent ki kell próbálnom, még mielőtt elfoglalom a helyem mellette. Ezért választottam magamnak mentort, segítsen kiigazodni, mit is akarok majd a jövőben? De vannak olyasmik, amiket... Nem kérhetem meg rá az öregem! Tudja, ő egészen... És máskülönben is... Szóval keresnünk kellett mást, és kizárólag maga az, aki minden szempontból megfelel az elvárásainknak.

- Mint mondtam, ez megtisztelő, de még így sem értem, mit akarnak tőlem?

- Jó. Figyeljen, jöjjön el holnapután a hatvanegyedik utcai szállodánkba. A lobbiban fogom várni tizenegytől tizenegy húszig. Tovább nem, mert az illetlen viselkedésre vall, ha sokat késik. Nemcsak velem lenne illetlen, de a mentorommal szemben is. Ő is ott lesz és majd segít elmagyarázni mindent, hogy maga is megérthesse, rendben?

A srác felugrott újra és ismét a jobbját tartotta a férfi felé.

Deloir idegesen gondolt arra, ez a srác talán olvasott az interneten a fejlövéséről és most állította be gyengeelméjűnek, holott ő beszélt badarságokat?

- Pénteken tizenegykor, rendben?

Csupán bólintott neki és nézte, ahogyan cikázó léptekkel szinte kimenekül az irodájából.

Szegény Frank, akkora üzleti zseni és egy hibbantot hagy maga után tejhatalmú úrként. Mi lesz, ha az ő és a Magdalena születendő gyereke is ilyen elfuserált fickó lesz, amikor felnő?

Nem is akart tovább ezzel a fiúval foglalkozni, nehogy elveszítse csippetnyi kis életkedvét is, mint jövendőbeli és gyakorló apa. De az eszébe jutott, semmiképpen sem árthat, ha Franket figyelmezteti, a fiacskája valami anyagi vámpír hálójában vergődhet. Szikrányi kétsége sem volt, az állítólagos mentor nem szívjóságból tömheti a nagyra nőtt gyerek fejét. Ráadásul az ilyennek papírvékonyságú a bőre, seperc alatt aláférkőzhet akármilyen féreg.

Péntek délelőtt tíz óra ötvenhét perckor lépett be a hotel aulájába. Azonnal megpillantotta az izzadt tenyerét törölgető fiút.

- Mr. Sandex, igazán örülök! - tartotta elé a kezét a bájos arcú Ámor.

- Én is örülök. Igazából csak azért jöttem, mert hallani szeretném azt a bizonyos ajánlatot. Az igazgatói irodában beszélgethetünk?

- A kíváncsiság, tudom, miről beszél. Nem, nem oda megyünk. A mentorom már vár minket.

- És hol van a mentora?

- A nászutas lakosztályban. Ne, kérem, ne lepődjön meg most, én küldtem őt oda. Szerinte az elnöki lakosztályban kellene tárgyalnunk, de mégis csak én ismerem a szálloda helyiségeit. A nászutas lakosztály sokkal kényelmesebb lesz, higgyen nekem!

Deloir napszüvege kicsit lejjebb csúszott. Ez a gyerek már korán reggel beállt volna valami szertől? Micsoda feltételezést tegyen, ha a szerelmes és friss házasoknak fenntartott kéjbarlangban akar vele beszélni a fiú?

A türelmetlenség és a zavar egyre jobban feszítette, ahogyan a lift fülkéje szárnyalt velük az ég felé.

- Nézze, Stanley...

- Ámor - javította ki azonnal a srác.

- Jó, akkor Ámor. Tudom, maga szerint én a kedves papához képest egy senki vagyok! Szerintem ez nem így van, tehát én is pénzben mérem az időm, ahogyan ő. Nekem nincs rá pénzem, hogy a maga kisded játékához asszisztáljak - pukkant ki Sandexből a mérge.

- Mr. Sandex, nyugalom. A világ huszonkettedik legismertebb szállójának a vendége. Lesni fogjuk az óhajait, csupán annyit kérünk magától ezért, hallgassa meg az ajánlatunkat. Ha nemet mond rá, akkora összeggel térítem meg az idejét, amekkorával kívánja! Tehát maga nem veszíthet semmit, azon kívül, hogy megismerkedik két esetleges partnerrel, iszik egy csésze igazi brazil kávét vagy mást, beszélget és ha semmiképpen sem tudjuk magunk mellé állítani, mosolyogva búcsúzunk egymástól.

Sandex higgadtsága azonnal helyre állt. Ez már igen, ez a dörzsölt, vén kincskereső Frank stílusa volt, szóról szóra.

- Először dereng, hogy maga tényleg Franklin Hudson-Hobbs fia.

- Remélem, gyorsan összebarátkozunk. A mentorom és az apám szerint is csapongó vagyok, mint a lepkék. De azt hiszem, a maga segítségével ennek hamarosan vége lesz. Tudta, hogy magát mindenki olyan "belevaló, tökös csávó"-nak tartja?

A férfi meglepődött a jelzőkön, de nem tagadhatta el magától, hízelgett a hiúságának, milyen benyomást keltett és hagyott mindenütt maga után, ezek szerint.

- Inkább sejtettem.

- A mentorom szerint ez az egyik legfontosabb, a magabiztosság. Persze, amit maga elért, abból a rengeteg siker-élményből dőlhet is az önbizalom. De ha valaki még életében semmit sem tett, mint én, annak ezt is meg kell tanulnia.

Ámor kilépve a kabinból az egyetlen, hófehér ajtóhoz sietett a folyosó végén. Kihúzta az intelligens kulcskártyáját és kitárta a másik előtt a keleti palota kapuját.

Sandex álla jócskán leesett a lakosztály láttán. Most bánta csak igazán, erre sem tudta rábeszélni a spórolással és kuporgatással megmérgezett nejét. A keleti uralkodók sem rendezhettek be szebb szerájokat maguknak és a szeretőiknek. Mindenből áradt az elegancia, a bujaság és persze a pénz. Az előtér mennyezetéről mesterséges vízesés és szökőkút zuhogott ellensúlyozva a tetőtéri lakosztály forróságát.

A fő hálóterem felé haladva pillantották meg mindketten a fekete, selyem hálóinges nőt a nagy teraszon. Szemet gyönyörködtetően megterített reggelizőasztal mellett ült, mezítláb. Arcát a délelőtti napsugarakban fürdette lehunyt szemhéjakkal, mintha mást sem akarna, mint élvezni a gazdagságot, ami körülveszi.

- Megjöttünk - Ámor lehuppant a nő mellé rántott székre.

- Örülök - mosolygott rá a nő a fiú felé fordulva, de nem pillantott rá, nem is nyitotta ki a szemeit, kígyóként itta magába a Nap éltető melegét.

- Deloir Sandex, bemutatom a mentorom. Ismerkedj meg a választottaddal, anya!

Sandex meglepetten nézett a nőre a feje búbjától az asztal mellett kivillanó térdkalácsáig. Hiszen ő ismerte Hudson feleségét, az a csaj ennél a nőnél legalább tíz évvel fiatalabb és minimum húsz plasztikai beavatkozással szebb volt. Ez meg felvehetett volna akármilyen ruhát, akkor is nézhették volna pincérnőnek, könyvelőnek vagy fodrásznak, akkor sem tűnt volna ki az utcán járó-kelők közül.

- Ne legyen már ilyen karótnyelt, Sandex! És üljön le, mert beáll maga miatt a nyakam. Nem ő a szülőanyám, természetesen! A valódi most Mauriciuszon él egy kivénhedt autóversenyző porhüvelyével. A mostoha, szám szerint a nyolcadik vagy tán a kilencedik...?

- A hetedik - válaszolta a nő és beleborzolt a fiú divatos frizurájába vakon.

- Szóval az meg valahol biztos dugatja magát egy masszőrrel, tenisz-oktatóval, amíg apám vásárol egy újabb várhelyet a Kremllel szemben.

- Lettországban vannak, nem Oroszországban - szólt közbe a nő és végre kinyitotta a szemeit.

Sandex így már felismerte, a nagy, ezüst obszidián tekintet sokáig kísértette és kísérte az elmúlt hetekben.

- Á, már be is ugrott neki! - nevetett rá a suhanc. - Igen, először anya akart beszélni magával, de hamar elutasította a jelentkezését. Nem volt szép magától, és mindezt azért, mert nem szakképzett pincér...!

- Vannak... Vannak bizonyos elvárások... Amiket nem fognak... Nem lehet figyelmen kívül hagyni és felülírni... És... Nem vagyok hajlandó...

Deloir kínjában a saját nyálát nyelte. Hogy dadoghat egy tökös fickó, mint ő?! De hogyan lenne képes értelmes mondatokká fűzni a szavait, amikor ezek a kéjt sugárzó, fekete mélységek a manduláit vizslatják? Ha Charlotte Lockhard lett volna a legképzettebb, legügyesebb pincérnő a világegyetemben, akkor sem vette volna fel egyetlen éttermébe sem! Inkább sose lássa, minthogy emiatt a semmiféle kinézetű, de csodálattal néző nő miatt, a feneketlen pillantás és a buja ajkak miatt visszatérjen a régi Deloir a süllyesztőből! Az, aki az ilyen nőszemélyeket húsz perc alatt nyomott az asztalára, aztán a mennyezetig tolta őket a farkával!

Mindez csak múlt! És neki meg kell változnia. Útban az első, vér szerinti gyermeke erre a világra és ott a csodás felesége, az imádnivaló Magdalena...

- Biztosak vagyunk mi abban, hogy ez a fickó a magabiztosság mintapéldánya? - fordult Ámor a nő felé kérdő és lekicsinylő tekintettel.

- Igen - jelentette ki a nő és incselkedve borzolt újra a hajába. - Megbeszéltük, rengeteg olyasmi jöhet közbe később, amire tőlem nem kaphattál választ. Ha valaki, Deloir Sandex tud válaszolni minden kérdésedre!

- Szóval erről van szó? Kérdésekre kell válaszolnom? - Sandex agya lázasan pörgött, a nő szavaitól megkönnyebbült, óriási belső feszültségtől próbált megszabadulni, amit még magának sem tudott megmagyarázni ezt a két embert figyelve magával szemben. Gyorsan töltött magának egy nagy pohár dzsúzt és mohón felhajtotta. - Essünk túl rajta!

- Annál azért bonyolultabb - hárított Ámor lenézően az egyre idegesebbnek tűnő férfit méregetve. - Előbb meg kellene értenie, miért kell kérdeznem és kíváncsiskodnom. De maga most egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy figyeljen ránk! Mintha a múltkori idegességem magára ragadt volna át...

- Semmi bajom! - vágta rá azonnal Sandex és lecsapta a másodjára is kiürített poharát.

- Biztos? - kérdezett vissza a suhanc.

- Biztos! És ha nem térsz a tárgyra, kölyök, felállok és az egész éves zsebpénzed sem lesz elég, hogy megállítson, értetted?!

Ámor felnevetett és a mellette ülő nőre pillantott. - Jó, igazad volt. Tetszik! Örülök, hogy hallgattam rád, anya! 

A nő válaszul rámosolygott.

- Neki fogsz már vagy kezdjek rád számolni, mint a boxmérkőzésen a kidőlt versenyzőre? - pattogott Sandex vészjóslóan.

- Jó, nyugalom! Szóval azt már elkezdtem mondani, a mentorom nem a szülőanyám és nem is a mostoháim egyike. Ő azért lett anya , mert ő lesz a nő, aki számomra mindent megtanít és felfed, amit tudnom kell! Ahogyan egy jó anyától ezt el lehet várni...

Ámor lágyan a nő álla alá nyúlt, még inkább maga felé fordította az arcát és szenvedélyes sóhajjal dugta ajkai közé a nyelvét. A csók inkább izgató, mint finomkodó vagy puhatolódzó volt. Ahhoz mindenképpen elégnek bizonyult, hogy az asztalnál ülő másik hím az öléhez kapjon meglepetésében, elrejteni az elrejthetetlent. A morbid megszólítás ellenére Deloir képtelen volt tagadni, felizgult az színjátszó anya-fia páros ajakcsatájától egyetlen perc alatt.

- És minden anyáddal lefeküdnél vagy ő csupán a kivétel? Esetleg a pótlék? - próbálta félbeszakítani a párocskát ingerült hangon, ezzel az izgalmából eredő rekedtségét palástolta volna.

Ámor még három percig nyújtotta az egyre hevesebb játékuk. Nyáltól csillogó ajkakkal engedte el a nő száját és szándékosan mutogatta gyönyörét, ahogyan lenyalta ajkairól a nő nyálát.

- Nem tehetek róla, mindig felizgulok az ajkaitól! Baromi szép a szája és iszonyúan jól csókol! Ettől már csak az lesz számomra izgatóbb, amikor előttem a maga farkát tolja majd közéjük!