Már akkor jókedvem volt, amikor felébredtem. Hát még, amikor az újság szerkesztőségébe érve eszembe jutott: Péntek van! Az újságírónak, a péknek, a papnak, a péntek valószínűleg az előünnepe kicsit a szombatnak, amikor talán még pihenni is lehet, hiszen a vasárnap már megint sima munkanap, hétfőre is kell újság és kenyér és mise is. Utóbbi már akinek...

Szóval a péntek az én napom. Ilyenkorra már van néhány kis morzsa a tarsolyomban, éppen csak meg kell keresnem, melyik oldalon lehet "elsütni" őket. Leon már a vasárnapi, ünnepélyesebb számmal foglalkozik. Mindenki laza és sietne haza, várja, hogy lelépjen a gályalapát mellől. Akárcsak én.

Persze azonnal feltűnik az íróasztalomra dobott dosszié. Különös, ilyet a szerkesztőségben senki sem használ. De mivel csak hanyagul az asztalomra vágta valaki, simán félretolom és nekiesem a munkának teljes mellbedobással. Majd érte jön, aki pont nálam vesztette el, nyugtázom.

Az ebédszünetben, visszatérőben egy fenséges sonkás szendviccsel a kezemben, látom, még mindig a laptopom mellett virít, gazdátlanul. Újságíró-gyakornok vagyok, ami annyit jelent, semmilyen oldalam sincs, mert a kíváncsiság rég elfúrta.

kép: Pixabay

Óvatosan nyitom ki, nehogy összemaszatoljam a majonézzel. Kár lenne érte!

Az orvosszakértői jelentés köszönt elsőként. A neveket fekete filccel lehúzták, ahogyan a személyes adatokat is. Az első, satírozatlan sor a sérülések pontos leírásával, elhelyezkedésükkel, mélységükkel és a várható gyógyulási időtartammal foglalkozik. "...harapásnyomok a T2 , T3 csigolyák mellett... harapásnyom bal vállizom... ütésnyom a bal lengő bordán... a jobb medencénél... A hüvely sérült, erőszakos behatolás nyoma... sérülések a hüvely falán... Erőszakos közösülés... Ondó minta nincs... Sérülések az ánusz tájékán... Ondó nincs... Valószínűsíthető, az elkövető óvszer használt..."

Rendőrségi jegyzőkönyv nincs.

Ezután találom meg a képeket az áldozat sérüléseiről. Az arca nem látható egyiken sem. Csupán az, ami történt vele.

Újságíró vagyok. A szemeim helyén lassan objektíveket fogok sejteni.

Kemény vagyok, hiszen minden nap első kézből értesülök a város összes mocskáról. Az az újságíró, aki még a Piros Combfixek Éjszakájának is a nyomára fog bukkanni és "kitálal". Egy kemény munkagép, ha úgy tetszik...

De csak egy nő. És valaki hozzám juttatta el azt, hogyan tettek tönkre egy másik nőt, eltörve benne azt, ami a legtisztább kellene legyen a Földön, a másokba, embertársaiba vetett bizalmat!

Felugrom és kimegyek a mosdóba. Megpróbálom lehűteni az arcom. Legalább azt. Érzem, a blúzom teljesen átnyirkosodott a karjaim alatt és a gerincárkomban. 

Igen, a fantázia egy nagyon kellemes kis játékszer, mondjuk, szeretkezés előtt vagy aközben...

De pocsék dolog, ha akkor rendelkezel vele, amikor a mások ocsmányságait szolgálják fel neked "munka-anyagként"!

Visszaülök és megpróbálom visszadugdosni a képeket, lefordítva mindegyiket, mielőtt még egy pillantást is vetnék bármelyikre. A kezem reszket egy kicsit, az ujjaim nyirkosak, szóval van időm macerázni velük, mielőtt kibontanám a szabályos, sorokban elhelyezett, betükkel telenyomtatott lapokat a dosszié aljáról.

Az olvasó-szerkesztő mindig rágja a fülem, szokjak le a felkiáltó jelről, amivel állandóan "kidekorálom" a cikkeim levonatát. Szeretem a felkiáltó jeleket. Figyelemfelkeltőek. Különösen a mai, zsúfolt és hangos világban muszáj néha "ordítozni", hogy időnként meg is halljanak. Legalább néha-néha!

A felkiáltó jel felkiáltás. Ahogyan ez a levél is. Ami tetszik, majdhogy nem hibátlan, amit ez a péntek hozott nekem.

És mivel ez is egy felkiáltó jel és megérdemli, hogy megmentsem olyanokhoz juttatva el, akik talán meghallják, azt hiszem, ez a kötelességem. Szóval, hajrá, Mia! Kiáltsunk fel a kevéske olvasóid előtt:

Úgy gondoltam, nem kell köszöntenem téged, Mia. Látásból amúgy is ismerjük egymást. Tudom rólad, hogy sok kollégáddal ellentétben, talán te, mint friss pályakezdő, még hiszel a munkád értelmében. Ezért nem mutatkozom be most. Te lehetsz az egyetlen ebben a városban, akinek nem a hír háttere a lényegesebb, te talán megnézed azt is, mennyire igaz. Pontosan ezért döntöttem amellett, hogy a saját esetemmel védem meg egy kicsit a "barátaimat". Ezért kaptad meg tőlem a "lepedőm". Majd te eldöntöd, kimosod, kidobod, elfelejted vagy elátkozod a percet is, amikor megkaptad ezt. Nem én számítok előtted, a személyem, a bankszámlám, a kocsim márkája vagy a házam értéke. Csupán ez a kis "lepedő", amin most kénytelen leszel osztozni velem.

A jelentés, amit olvastál, szinte napra pontosan tíz éve készült. Sem a nőgyógyász, sem az igazságügyi orvosszakértő nincs már életben. Mielőtt felírnád a nevüket, hogy utánuk nézz. Megspórolom neked a telefonálgatást. Csupán két ember van még ebben a városban: én - az áldozat, és Ő, mint az elkövető.

Hogy pszichológiai értéke legyen a szennyesemtől való szabadulásomnak, mesélek az előzményekről is. Hát ha te megérted, amit nekem az elmúlt években sem sikerült.

Normális, felső középosztálybeli családból származom. Harmadik gyerekként, a legkisebbként, teljesen természetes volt, hogy mindig én voltam a leghangosabb, a legtöbbet fecsegő. Mivel állandóan pátyolgatni próbáltak, hamar eljutottam az önállóság azon fokára, amikor már nem kellett mások védjenek engem. Szerettem barátkozni, nem számított a másik fél neme, a szülei háttere, csak jól érezzem magam az illetővel. Megvédtem magamat, a barátnőimet, néha elég volt egy-egy poén, néha még az öklömet is használnom kellett. A nagydumás, "bevállalós" kiscsaj pedig hamar feltűnő lett mindenütt. Ismerős? Milyen kicsi is ez a világ, igaz? Hát nekem sem volt kérdés, hogyan kamatoztatom a tehetségemet az egyetemen. A szüleim által javasolt pszichológia helyett média szakra jelentkeztem: hírolvasó és tévé-riporternek. Az csupán hab azon a bizonyos tortán, hogy harmad évesen én is szereztem egy gyakornoki állást egy csatornánál. Eleinte persze csak olyan helyekre küldtek ki, "Zivatar" és "Hajnal" vidékére, ahol a "bevágódottaknak" eszük ágában nem lett volna eltölteni egy hétvégét a falunapról való közvetítés vagy egy kétfejű borjat ellő tehén miatt...

Ismerős érzés, amikor meglegyintett a szerkesztőség hatalma? Amikor már kezdték rólad tudni, ki vagy és hol dolgozol? Amikor minden beszélgetés után maradt egy név, jó esetben egy telefonszám a szerencsés "legközelebbre"? Na ezt az utat én is bejártam. Egyre több ismerős, egyre több munka. Hajtott a becsvágy, a bizonyítani akarás...

Aztán jött Ő. Se gazdag, se szép, de még csak túl intelligens sem volt! Az egyetlen, amit birtokolt és ki is használt, a megfelelő diplomáciai érzéke volt, tudta, hová, mikor szabad kopogtatnia. Rengeteg ismeretségre tett szert és sok mindent tudott az akkori "fejesekről". Első perctől imponálni akart és én hagytam. Nem kellett volna!

A harmadik randevúnk előtt a csatorna fodrászának kottyogtam el (az amúgy titkos) kapcsolatot, miszerint találkozóm lesz vele a felvétel után. A nő le akart róla beszélni. De hiába faggattam, miért, nem árult el többet. Sokáig őt is okoltam azért az éjszakáért, mert nem figyelmeztetett érthetőbben...!

Még leitatni sem próbált. Csak később, a lakásán, "aközben" jelentette ki, szereti, ha «a nő magánál van! Úgy sokkal izgalmasabb az egész!»

Leírhatnám most neked, mit tett, mit mondott, az első pofont, a vérem ízét, a félelem szagát és az undort, ami iránta és önmagam iránt azóta is vissza-visszatér hozzám! De megkíméllek. Ettől még meg... De az egyik mondatát, a köztünk lévő hasonlóság miatt neked is ideírom, tekintsd "baráti intésnek" ezt tőlem, Mia: «Bevállalós vagy, mi? Akkor vegyél be bármit! Sőt, inkább mindent! De minimum a Mindenkiét!»

Ugye milyen szép mondat? Nem csoda, ha megjegyeztem, igaz?

Annak az éjszakának minden percét és momentumát! Azért, hogy törlesszek! Ezért nem lett rendőrségi ügy ebből. Ezért nem tudnak róla sem a környezetemben élők, sem a városban! 

Én akartam igazságot szolgáltatni saját magamnak!

Nyolc évembe került és nem kevés pénzembe. De mint köztudott, a bosszú hidegen tálalva a legjobb!

A "barátaim" segítségével meghívtam a Pirosakhoz, egy éjszaka teljesen ingyen. Szerintem még tapsolt is magának, amikor meglátta a meghívót, hiszen még nem futotta a tagsági díjra éppen, de lám őt "ismerik", mi több "elismerik" ott is. Mint elit vendégnek, személyre szabott attrakció várta. Tőlem. Egy gyönyörű dominát béreltem fel a számára, hiszen ismertem az ízlését: milyen alkat, milyen hajszín, milyen bőrszín... Tudod, nyolc év bőven sok volt kiismerni az ő "sablonos" ízlésvilágát. Amikor a különterembe vezették és megpillantotta a dominája korbácsát, még a tekintete is szikrázott az örömtől a rohadéknak. A hölgy szépen a szájába rágta, előbb ő, aztán majd az úr is játszadozhat. Talán egyszer a nyomorult életében ő is úriember akart lenni? Hagyta, hogy a két segítő az állványhoz szíjazza meztelenül. Már a látvány is nagyszerű volt, ahogyan kiszolgáltatott pocokként oda volt "szegezve" a forgatható álllványhoz. Eleinte csak finom kis ízelítőt kapott, hoy meglegyen a "hangulat", ahogyan mondani szokták, amíg a dominát leste, hátha meg tudja őt valahogyan érinteni, elkapni... Megvártam azt a pillanatot, amikor a legjobban be volt indulva. Képzeld csak el, oda volt szíjazva, a szája már kipeckelve, ahogyan kell, a lábai széttárva az X-kereszt alsó száraihoz, a pocakja alatt vöröslő kis "dárdájával", merő szexuális vágy az egész ember. A domina elé lépett és elköszönt, miközben én a hátához léptem, a nyaka köré csavartam az előbb még izgató bőrostort és tiszta erőből "bevertem" neki azt a "buzogányra" hajazó falloszt, amit külön neki szereztem arra az estére. Nyűszített, vergődni próbált és ordítani, miközben én az ő évekkel korábbi biztatását ismételgettem kiabálva: «Hangosabban, te kis bevállalós, hangosabban élvezd!» A csuklom köré tekert ostorral fojtogattam, de a másik kezem (gyúrtam is rá) megállás nélkül dolgozott, amíg vérezni nem kezdett, ahogyan én, miatta, évekkel korábban. Aztán hagytam pár percig pihenni, majd kezdődött újra, de sohasem ájulásig! Annyiszor ismételtem meg, ahány áldozata neki volt utánam. Sírt és az életéért próbált könyörögni, de egyáltalán nem érdekelt a vinyogása. Amikor elengedtettem a segítőkkel, és ráparancsoltam, hogy a szájával és a nyelvével tisztogassa le a "farkam", a megkönnyebbüléstől vagy a beszariságtól majd elélvezett közben...

– Mert félreértések voltak, vannak és lesznek! De remélem, te többé nem értesz félre senkit, "kis bevállalósom", igaz? – Kérdeztem tőle egy pisztoly csövét szorítva a halántékához.

Könnyes szemekkel, csupán a fejével intett nemet, aztán a "barátaim" eltüntették onnan.

Ő nevezte így: Félreértés...

Most vajon te is azt mondanád, félreértés volt? Félreértette,hogy nem akartam vele lefeküdni aznap? Vagy rosszul fogalmaztam volna én? A "nem"  az nem volt elég neki? Vagy nem volt elég világos neki? Nem volt érthető? Esetleg túl kihívó voltam? Vagy tényleg csak túl bevállalós?

Egy dolog biztos! Én az a fajta vagyok, aki tisztázza a félreértéseket! Mindig!

Nos, Mia, te szoktál félreérteni valamit? És téged vajon hányan szeretnének félreérteni?

De a legfontosabb, Mia! Téged vajon ki fog félreérteni? És te vajon mit teszel meg azért, hogy TISZTÁZD A FÉLREÉRTÉSEKET?

Egy ismerős